Mottó:
 
  „A tettes mindig hagy hátra valamit a bűncselekmény
 
helyszínén, mindig idéz elő valami változást.”
 
  (Dr. Schreiber Dániel rendőrkapitány)
     
  Előadásomban a daktiloszkópia alkalmazását vizsgálom a XX. század első évtizedeiben a csendőrségnél. Erre az időszakra jellemző a bűnügyi fényképfelvételek és az ujjlenyomatok alkalmazásának bevezetése amely, mint általában az újdonságok a végrehajtó állomány körében nem kismértékű idegenkedést váltott ki.
 
  1881-től 1921-ig, vagyis negyven éven keresztül a bűnügyi tudományok közül a kriminalisztika nem szerepelt a csendőriskolák, szaktanfolyamok tantervében. A nyomozásban való kiképzés kizárólag a gyakorlati életben megszerzett tapasztalatokra volt bízva. Ez volt az oka annak, hogy a daktiloszkópia bevezetése a nyugat-európai országokhoz képest jelentős késéssel valósult meg.
 
  A 24.300-1908. I.M. rendelet írta elő, hogy minden olyan egyénről, aki előzetes letartóztatásba, vizsgálati fogságba kerül, vagy szabadságvesztés büntetését tölti a Btk. 203., 205., 206., 209-212., 232-245., 247., 251., 278., 288., 279-281., 287., 306-309., 333., 335-339., 341-343., 344-354., 355-358., 370-378., 380-385., 391-406., 422-424., 428; a Bn. 39-42., 43-47., 48., 49.,50., a kbtv. 63., 67., 68. és az 1885.:XXV.t.-c.I. fejezetében felsorolt bűncselekmények miatt, a törvényszéki és járásbírósági és a közigazgatási hatóságok fogházaiban ujjnyomatot kell felvenni és az ujjnyomat-kísérőlappal együtt nyilvántartás végett az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalnak kell beküldeni.[1]
 
      Ezt támasztja az 1911-ben kiadott Soltész által írt nyomozási útmutatás: „Az ujjnyomat felvételét a királyi ügyészségek és járásbíróságok eszközlik. A vidéki rendőri hatóságok ezidőszerint még nincsenek felszerelve az eszközökkel és nincsenek arra betanított közegeik, de minden kir. Ügyészségnél és minden járásbíróságnál van már olyan tisztviselő vagy fogházőr, aki azt betanulta. A csendőrségnek tehát minden olyan esetben, amikor gyanú merült fel, hogy a kézrekerült egyén nevét eltitkolja, módjában van az ügyészséghez és a járásbírósághoz fordulni és ott ujjnyomatot felvétetni…”[2]
 
  A kezdeti alkalmazás során a daktiloszkópiát kizárólag a bűncselekmény elkövetőinek a személyazonosságának megállapítására használták a daktiloszkópiai nyilvántartásba szereplő adatokkal való összehasonlítás során. Az ujjnyomatvétel során mind a tíz ujjat rögzítették és megküldték az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalnak. A bűncselekmények helyszínén meglehetősen nehézkes volt a tárgyakon használható ujjnyomok rögzítése, ami szintén fokozta az őrsök járőr állományának idegenkedését az új módszer alkalmazásával szemben. Gyakran nem fordítottak kellő figyelmet az ujjnyomatok levételénél és ezért nem csak a tettes, hanem a járőr ujjnyomata is rákerült az adott tárgyra, ami a későbbiek során bizonyítási eljárást jelentősen megnehezítette, esetenként lehetetlenné tette.
 
  A daktiloszkópia alkalmazásának a szükségességét a Belügyminisztérium is felismerte és a BM 1926. évi március 24-én kiadott 94.759/VI-b. 1926. számú rendeletével egy kis daktiloszkópiai készüléket szereztetett be a csendőr szakaszparancsnokok részére a bécsi Schneider cégtől és az állandó tanulmányi bizottságot utasította, hogy a daktiloszkópiai készülék használatának módját a csendőrségi Szolgálati Utasítás függelékében ismertesse. Az ujj- és lábnyomok rögzítésének céltudatos és eredményes alkalmazása a kriminalisztikai képzés bevezetése, a szükséges technikai fejlesztés végrehajtása és nyomozó alosztályok felállítása után valósult meg. Az egyszerűbb eseteknél úgynevezett „daktiloszkópiai zsebkészletet”, míg a bonyolultabb és súlyosabb bűncselekmények helyszínén a helyszínelő gépkocsi daktiloszkópiai bőröndjének eszközeit használták a nyomok rögzítésére.
 
  A képzési hiányosságok megszüntetése során meghatározó jelentőségű tankönyv volt a Dr. Schreiber Dániel budapesti rendőrkapitány által írt Daktiloszkópia című könyv, amely - a huszonöt éves alkalmazás gyakorlati tapasztalatait összegyűjtve - a csendőraltiszti tanfolyamok szakirodalmát képezte. A könyv részletesen tartalmazta amit az ujjnyomat rendszerről tudni lehetett az alapfogalmaktól a gyakorlati tevékenységig.[3]
 
  Az állomány oktatásában nem csak a szervezetszerű oktatás kereteit, hanem a szakfolyóiratokat is felhasználták a gyakorlati tapasztalatok széleskörű terjesztésére, amit az alábbi idézet is bizonyít: „Jól használható ujjnyomot a legtöbb esetben nem a tettes legintenzívebb működési helyén pl. páncélszekrény feltörésénél a szekrényen, hanem annak közelében lévő tárgyakon, a bejöveteli és eltávozási helyen fogunk találni, tehát jó azt rögtön ott keresni. Tanácsos a bűncselekmény lefolyását elképzelni és megállapítani, hogy hol jöhetett be, hol távozhatott el a tettes és melyek azok a tárgyak, melyeket okvetlenül érintenie vagy megfognia kellett. Ennek előzetes megállapítása az eredményes keresést nagyon megkönnyíti. A keresésnél különös gondot kell fordítani a helyszínnek változatlan állapotban való meghagyására, különösen a tárgyak összefogdosását kell feltétlenül mellőznünk, illetve megakadályoznunk, nehogy a később odakerült ujjnyomok nyomozásunknak helytelen irányt adjanak. Részletesen érdeklődnünk kell, hogy járt –e valaki előttünk a helyszínen és nem fogott –e meg valamely tárgyat. Ha igen, ki volt az, mit és hol fogott meg? A bemondások pontosan feljegyzendők és ha szükségesnek mutatkozik, az illetők ujjlenyomatát a talált ujjnyommal már a nyomozás kezdetén össze kell hasonlítani. A csendőr maga is ügyeljen, mert a tárgyak összefogdosásával könnyen zavart idézhet elő.
 
  A talált ujjnyom biztosításáról, megőrzéséről és a szükséges beszállításáról gondoskodni a csendőrnek igen fontos kötelessége, mert azok megsemmisülése esetén nemcsak magát fosztja meg a nyomozását nagyon megkönnyítő nyomtól, hanem az eset kiderítését is könnyen veszélyeztetheti. Sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy e kis nyom, melynek alapján a tettes tagadásával szemben már halálos ítéletet is hoztak, igen érzékeny, nagyon könnyen megsemmisül és talált állapotában sokáig nem marad meg.”[4]
 
    Különös gondot fordítottak, hogy az ujjlenyomatot tartalmazó tárgyat az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalhoz történő szállítása során a külső behatásoktól, változásoktól megvédjék.
 
  Az ujjlenyomatokat aszerint, hogy azok milyen tárgyon, látható vagy láthatatlan állapotban maradtak az alábbi három csoportba sorolták: benyomott, színes vagy színtelen. Ennek a felosztásnak az ujjnyomok gyakorlati felhasználása során volt meghatározó jelentősége, mert mindegyik típust más és más eljárással, anyaggal illetve módszerrel rögzítettek és hasznosítottak, törekedtek a költségek csökkentésére is, a hatékonyság egyidejű növelésével együtt.
 
  A korabeli tapasztalatok szerint a benyomott ujjnyomok csak ritkán fordultak elő és szállításuk, hasznosításuk jelentős költségráfordítást igényeltek. A színes ujjnyomok gyakran használhatatlanok voltak, a nagy és nem szállítható tárgyak esetében a fényképezést alkalmazták rögzítésre. A leggyakrabban színtelen ujjnyomok rögzítését végezték, ecset és finom őrlésű por, (ezüst-szürke argentorát, fekete-szürke grafitpor, papíron keletkezett nyom esetén indigó-por) alkalmazásával, illetve hiányuk esetén a helyszínen található krétát, ólomport használtak. A fenti módon előhívott ujjnyomok rögzítését fényképezéssel, vagy a bécsi Schneider Rudolf rendőrségi fényképész által gyártott úgynevezett „fóli” segítségével végezték a fólin lévő zselatinréteg eltávolítása után az ujjnyomra való rászorításával.
 
  Az így levett ujjnyomok elsődleges hasznosítását, amennyiben már volt a helyszínen gyanúsítható személy, akkor annak ujjnyomaival rögtön összehasonlították, utána küldték meg az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalnak ahová 1908-1926. között körülbelül 300.000 ujjnyomatlap érkezett be.
 
             Az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivataltól az adatokat a Budapesti Rendőr-főkapitányságon lévő csendőr összekötő tiszt útján kérték meg. Az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalban – amely Budapesten az V. kerület Zrínyi u. 4. szám alatt működött – az ujjlenyomatokat kilencféle ábra permutációs fő-és alosztályozásával tárolták, az összes büntetett előéletű egyénről pontos nyilvántartással rendelkeztek, amelyből – a személyi adatok pontos és részletes felsorolása esetén – a csendőrség illetve rendőrség részére a szükséges adatokat megadták. Természetesen csak az 1908. után elkövetett bűncselekmények esetében.
 
  Az új Szolgálati Utasítás a csendőrőrsök részére előírta, hogy az őrizetbe vett „nemzetközi bűntettesekről” tíz példányban vegyenek fel ujjnyomatot. Ujjnyomatlapot a váci fegyintézet nyomdájából lehetett beszerezni, mivel a sok esetben házilag készített űrlapok minősége nem felelt meg a követelményeknek és elkészítésük sok időt vett igénybe. Az ujjnyomatlapokat két példányban kellett kitölteni a kitöltési útmutatónak megfelelően. A bűncselekmények felderítése során szerzett kedvező tapasztalatok hatására az ujjnyomat-nyilvántartást a katonai büntetőbíráskodásban is bevezették az 1931. február 1-én hatályba lépett új katonai büntetőtörvénnyel egyidejűleg. Külön rendeletben szabályozták azokat a bűncselekményeket amikor a honvéd törvényszék elrendelte az ujjnyomatok felvételét a gyanúsítottakról. Tisztekről csak jogerős elítélés esetében és csak a lefokozás után lehetett.[5]
 
    Előadásom végén egy külföldi példával szeretném bemutatni a daktiloszkópia és a bűnmegelőzés kapcsolatát. „Érdekes újítást vezettek be a németországi pályaudvarokon. Automatákat állítottak fel, melyek különböző díjtételek bedobása ellenében megfelelő értékű biztosítási okmányokat szolgáltatnak ki az utazóközönségnek. Az automata, mely a kiadott okmányt azonnal lebélyegzi, ott helyben ujjlenyomatot is vesz a vásárlóról. Az ujjlenyomat a biztosítási csalások megakadályozására szolgál. A háború előtt is használtak próbaképpen ilyen automatákat Németországban, a világháború alatt azonban nem foglalkoztak ilyen kérdésekkel s most tökéletesített alakban újból üzembe helyezték az automatákat.”[6]
 
          [1] Soltész Imre: A daktiloszkópia a csendőrség használatában. Csendőrségi Lapok, Budapest, 1926. június 15. 370.p.
 
  [2] Szladek Barna : Nyomozóink. Csendőrségi Lapok, Budapest, 1932. augusztus 1. 475.p.
 
  [3] Csendőrségi Lapok, Budapest, 1926. február 15. 108-109.p.
 
  [4] Kiss Aladár: Az ujjnyomatrendszer alkalmazása a csendőrségnél. Csendőrségi Lapok, Budapest, 1924. szeptember 15. 9.p.
 
  [5] Csendőrségi Lapok, Budapest, 1931. január 1.21.p.
 
  [6] Csendőrségi Lapok, 1930. október 10. 910.p.